Anna a minap egy egész sorozat képet lőtt a Liliről sajtosrizsevés és kakaózás közben. Majd elolvadtam tőlük, annyira helyesek, és néhányat muszáj közülük megmutatnom. Anna igazi művészkézzel nyúl a fényképezőgéphez is, bár tény, hogy Lili arcáról nem nehéz cuki képeket csinálni.
Anna took these pictures of Lili the other day. I love them! Anna has the view of an artist on everything she sees. But, of course, Lili's face always lends itself to the cutest pics.
I forgot to mention amidst all the skiing and boarding and snowtubing last week that Anna DID TURN 13. She was pretty easygoing about it, however, it means a whole lot to me, because we finally have an explanation for every little annoying thing she does (including constant fussing, no more hugs and kisses in public, makeup for school, too many bad words, not starting homework until 9 p.m., leaving four pairs of jeans laying out in her bathroom, just to name a few): hey, she's a teenager. It's official!
As much as it is a relief, it's a little scary, too. This makes me the mother of a teenager, which I never ever wanted to be. Well, here it is. And it's not terrible, because honestly, I think she is only a part-time teenager. When she is not on teenager-duty, she is smart, sweet, loving, funny, creative, innovative, sometimes even hardworking, which is a really big word when we use it for Anna. And, she is the most talented 13-year-old artist I have ever seen. Look for yourselves:
El is felejtettem a sok síelés meg sznóbordozás közepette, hogy az Anna 13 ÉVES LETT. Az ünnepelt nem csinált nagy ügyet a dologból, de nekem mérdföldkő ez a nap, mert végre megvan a mentség minden bosszantó apróságra (az örökös morgolódásra, arra, hogy nincs több nyilvános puszi a szülőknek, az arcfestékre, arra, hogy este kilenckor kezdi el csinálni a leckéjét meg a szennyes ruhára, ami folyton a fürdőszoba padlóján marad, hogy csak a legrosszabbakat említsem). Elvégre milyen tinédzser az, aki nem viselkedik így?
Szóval ütött az óra; egy tinédzser anyja lettem, amitől mindig rettegtem. Azért a helyzet nem olyan kétségbeejtő, mert Anna szerencsére csak részmunkaidőben tinédzser. Amikor nincs szolgálatban, akkor okos, aranyos, csupaszív, jó humorú, kreatív, sőt néha még szorgalmas is, ami nála igazán nagy szó. Na és persze ő a legtehetségesebb 13 éves képzőművész, akit valaha is láttam. Íme a legújabb képei:
Milliószámra hajtja Washingtonba ezen a hétvégén az embereket az Obama-láz. Ismerve a várost, világos, hogy az egyetlen megoldás a menekülés. Még ürügyünk is van: Anna 13. szülinapját fogjuk ünnepelni a pennsylvaniai Seven Springsben, síeléssel, snowboardozással, uszodázással, beltéri minigolffal és bowlinggal. Így aztán kedden délben, bár lélekben mi is ott leszünk a Kapitólium lépcsőjén, testben egy tévé képernyője előtt, síruhában fogunk hálát adni, hogy végre letelt a nyolc év.
Millions of people are flocking to Washington DC this weekend to feel the Obama fever. Well, we've had the fever for quite a while, but since he is now a sure thing, we thought it was time to chill out. Moreover, it's only fair to make some room for the millions arriving. So, instead of heading downtown, we're going to Seven Springs Resort in Pennsylvania for a long weekend of skiing. After all, it's Anna's birthday weekend, so what better way to pamper her than a nice slopeside hotel with indoor pool, miniature golf and bowling?
Vasárnap ünnepeltük Áron 11. születésnapját. Az ünnepelt kvánságára az Ezüstétteremben indítottuk a napot palacsintával, szalonnás posírozott tojással, sült kolbásszal és wurlitzermuzsikával. Jóllakottan átgurultunk Pennsylvaniába, és alkonyatig egy jót síeltük azon a síterepen, ahol az Áron beleszeretett ebbe a sportba. Úgy ismeri ezt a hegyet, hogy szinte bekötött szemmel is le tudna jönni minden pályán. Lili is hősiesen síelt velünk egész nap, bár a végefelé többször összecsuklott a lába. Az estét otthon megint Áron kedvenceivel töltöttük: grillezett garnélával, pepperonis pizzával és Pepsivel. A nap utolsó fénypontja 11 gyertya volt az isteni francia csokoládétortán.
On Sunday we celebrated Aron's 11th birthday. We started the day with pancakes, Eggs Benedict, sausages and Jukebox music at Silver Diner. After the hearty breakfast, we headed out to Ski Liberty in Pennsylvania and spent the bulk of the day skiing and snowboarding (Anna) on the slopes that Aron could rightly call his home turf in terms of skiing. He knows every slope and every turn so well he could probably ski the entire mountain blindfolded. Lili was also skiing with us heroically the entire day, although her legs collapsed a couple of times during the last run. After the hard work on the slopes, we spent the evening once again with Aron's favorites: grilled shrimps, pepperoni pizza and Pepsi. The last highlight of the day was a heavenly French chocolate cake with 11 candles.
Január első napjaiban majdhogynem elhittük, hogy az új év rózsásabb, mint a tavalyi. Végtelen lustálkodás az ágyban, déltájt reggeli pizsamában, önfeledt játék látástól ájulásig, nagymama-nagypapa egy karnyújtásnyira, és ez csak néhány jó a rengetegből. Olyan igazinak tűnt néhány napig a mámor, hogy alig tértünk magunkhoz hétfőn reggel, amikor az iskolaszörny még sötétben fölverte az egész családot, és bejelentette, hogy herrgottkrucifixkirelejzom, az idén is ő az úr a háznál, és most aztán már elég a henyélésbol. Eddig tartott hát nálunk a Boldog-Új-Évet. Emlékül idebiggyesztünk azért néhány képet a téli szünet legfeledhetetlenebb pillanatairól.
We almost believed for a few days in January that this year is rosier than the last. We slept in every day, we had breakfast at noon in our PJs, played with our Christmas presents till dawn, with grandma and grandpa granting every wish of the kids 24/7 -- need I say more? The school monster, however, had a different idea of our new year, and before we got too comfortable in this dream-come-true, he decided to take over our lives again and woke everybody up in the dark on Monday morning. So much about the Happy New Year for us! Well, at least we can save some pictures of our happiest memories during the winter break.
Ma éjfélkor a két kis unokaöcsénkre fogunk inni, akik 2008-ban csodás kis lurkókká cseperedtek. Timurra és Márkra!
This New Year's Eve we are going to toast to our two new nephews in Germany and Hungary -- two little miracles that have grown into adorable little boys. Here's to Timur and Mark!
Az idei karácsonyi csillagunkon nyolc név áll: hat fős kiscsaládunk karácsonyra nyolcra bővült, mert Marcsi és Jenő velünk töltötték az ünnepet. A gyerekeknek ez már önmagában is maga a mennyország, arról nem is beszélve, hogy bár a karácsonyban ugye nem az ajándék számít ☺, nagymama-nagypapa hősiesen bevállalta a teljes európai rokonság ajándékfuvarozását. Igy aztán bármennyire apróra terveztük az idei karácsonyi ajándékozást, igen méretes örömünnep kerekedett ki belole. Volt szivárványszínű királykisasszony-báliruha, képes zenelejátszó ketyere, 72-színű művészceruza-készlet rajzkönnyvel gazdagítva, Unicum-tenger, Katán-szigeti fantáziajáték, Sacher-torta egyenest Bécsből, ciklámen ruha epermintával, angyali babacsalád a karácsonyfára, szaftos szakácskönyv-kollekció, számítógépjáték focirajongóknak, muzsika a magyar népzene-kedvelőknek -- egyszóval kánaán. Mindez többnapos inyenc-falatozás közepette, csinosra terített ünnepi asztal körül -- álmunkban is épp így fejeznénk be az évet. Vannak képek is ha érdekel.
This year the gingerbread star on our Christmas tree has eight names because Marcsi and Jenő joined us for the holiday. The kids were so happy, especially because grandpa and grandma selflessly gave up half their baggage allowance to schlep the presents of the European relatives across the ocean. So while it's not the gifts that make the season special, our tree ended up being a lonely lighthouse sticking out of an ocean of presents. There were cookbooks, MP3-players, sweets, three full princess outfits in their own handy treasure chest, a real Sachertorte directly from Vienna, enough harmonicas for our quartet and sweet little dolls for our tree. Now picture this surrounded by days upon days of feasting on all sorts of delicacies and you can see why our year has a dream ending.
Anna iskolájában a vonószenekar tegnap karácsonyi koncertet adott. Anna az előző tanévben keményen dolgozott, hogy bekerüljön a Rocky Run Middle School kamarazenekarába, ami az iskola legmagasabb szintű zenei együttese. Büszkék vagyunk rá, hogy a hetedikes évfolyamból egyedül őt vették fel a csellósok közé, a többiek mind nagyobbak. A felvételen Corelli: Concerto Grosso (Christmas Concerto) című művének egyik tétele hallható.
The orchestras at Rocky Run Middle School had their annual Christmas Concert yesterday. Anna worked very hard last year to make it into the school's chamber orchestra, and we are proud to say that she is the only seventh-grader among the cellists who got in. Here's a recording of one of the movements of Corelli's Concerto Grosso (Christmas Concerto).
Idén is megadtuk a módját a karácsonyi szezon kezdetének: vasárnap megnéztük a Diótörőt a Fairfax Ballet előadásában, amiben Nóra katonaszerepben lépett fel. A műsor csodás volt, és Nóra elbűvölően táncolta a hős katonát.
To kick off the Christmas season in style, we went to see Nora's Nutcracker performance with the Fairfax Ballet on Sunday. The show was spectacular, and Nora looked adorable as a soldier.
Nem mindig így ünnepeltük a Hálaadást. Tizenkét évvel ezelőtt, frissen az USÁ-ban, a Hálaadás számunkra nem jelentett többet egy négynapos hétvégénél. Az első évben, 1996-ban, egy különös Hálaadás-napi vacsora után -- amit egy végtelenül kedves Philadelphiai lánynál töltöttünk egy soknyelvű fiatal baráti társaságban -- felkerekedtünk, és az ünnep hátralevő három napján New York nyüzsgő utcáin barangoltunk. Rá egy évre újra visszazarándokoltunk New Yorkba az ünnepi hétvégére. Valahogy a novemberi végi pulykalakoma varázsa kezdetben nem tudott megérinteni bennünket.
Ma, tizenkét évvel és néhány gyerekkel később, némileg magam is meglepődöm, hogy a Hálaadás számomra talán a legszívmelengetőbb ünnepe lett az évnek. Hogy ez hogyan történt, ahhoz el kell mesélnem néhány kedves emléket az elmúlt tizenkét évből.
Minden novemberben barátok, szomszédok, kollégák hívtak bennünket, hogy együtt ünnepeljünk a családjukkal, mert mindenki úgy érzi, hogy ezen a napon senki nem maradhat magára. Es hogy mit ünnepeljünk? Azt, hogy együtt vagyunk, finomat eszünk, iszogatunk, beszélgetünk, sztorizunk, egymás életének részei leszünk, és még egy kicsit együtt vagyunk. Semmi bálvány (a pulyka nem számít, hiszen az a főfogás), semmi ajándék, semmi komoly lakásdekoráció, csak jó társaság és finom falatok, de abból jó sok. Bár mi évről évre ellenáltunk, hogy szívvel-lélekkel ünnepeljünk egy számunkra idegen hagyományt, a baráti meghívások nem szűntek meg, hanem lelkesen áradtak felénk minden novemberben, ahogy közelgett a jeles nap. Ezeknek a kitartó meghívásoknak és barátaink -- különösen a Youman és a LeFrancois család -- vendégszeretetének köszönhetően lassan egyre közelebb éreztük magunkhoz ezt az amerikai hagyományt, mígnem néhány éve magunk is felbátorodtunk és Hálaadás-napi vendéglátókká váltunk. A magunkhoz hasonlóan zöldfülű Dobolyi családdal együtt tanultunk bele a pulykasütés fortélyaiba és a nagy lakoma élvezetébe. Azóta is ösztönösen nyúlunk vissza a velük együtt megteremtett újvilági hagyományainkhoz.
A 2008-as Hálaadást a LeFrancois családdal töltöttük, és az ünnep ismét éppen azt nyújtotta, amit annyira szeretünk benne: sütés-főzés, ínycsiklandó illatok, hangulatosan terített asztal tizenkét főre, hatalmas, pirosra sült szárnyas, isteni piték, gondtalan órák szomszédainkkal, akiket szinte családként szeretünk, evés-ivás, dínom-dánom, és még egy kis evés-ivás, dínom-dánom. Aztán a végeláthatatlan hétvége, a maradék finomságok falatozása és a semmittevés ideje. Hát van ebben az ünnepben mit nem szeretni?
Our Thanksgiving celebration has come a long way. Twelve years ago, as newcomers to the US with no extended family around, we were thrilled at the prospect of a four-day weekend with no agenda. In 1996, after an unusual Thanksgiving gathering of mostly novice turkey consumers from various corners of the world at a generous host's house in Philadelphia, we took advantage of the remaining three days of the holiday and headed to New York City for a fun-filled weekend. The following year, we found ourselves back in New York City again on the same weekend. Somehow, the beauty of a turkey feast on a chilly Thursday in late November was beyond our comprehension.
Today, twelve years and a few kids later, I am somewhat surprised myself that Thanksgiving has become my most cherished holiday. Here's what has happened in the twelve years since we first dipped those turkey legs in gravy in Philadelphia:
Every November people around us, co-workers, friends and neighbors, invited us to join their families for Thanksgiving, making sure that we were able to celebrate with others if we wished to. Celebrate what? Celebrate being together, eating great homey food, sharing traditions, recipes and stories, sitting back on the couch with a glass of wine, and being together a little more. No holiday idols, no presents, no fancy decorations, just the bare essentials, in abundance. Year after year we resisted to put our hears into this holiday, nevertheless, the invitations did not cease. With time, the wonderful people that opened up their homes to us on Thanksgiving, made us warm up to this American tradition. Every Thanksgiving, we are thankful particularly to the Youman and LeFrancois families for sowing the seeds. Soon enough, we started hosting our own thanksgiving dinners, experimenting with existing customs and creating new ones in the company of a fellow novice Hungarian family, the Dobolyis, loving every moment of it.
This year, we invited our neighbors, the LeFrancois family to spend Thanksgiving with us, and our celebration was once again the perfect Thanksgiving, encompassing everything this holiday means to us. The excitement of cooking and baking for the big fiesta, the overflowing dinner table set for twelve, the enormous roasted bird, delicious pies, a carefree evening with our feels-like-family neighbors, eating and drinking and eating and drinking, followed by a neverending weekend with a cornucopia of our favorite foods and treats in the fridge and pantry. If there is anything not to like about this holiday, we have yet to find out.
